Bitef

rossz lépéseket, az inadekvát megnyilatkozásokat. Ez az eljárás azonban, miközben azzal a nyugtalanító ténynyel hivatott szembesíteni bennünket, hogy az életben, az emberekben túlságosan sokszor gellert kap a racionaltás, paradox módon tovább erősíti a dramaturgia racionális jellegét. Hiszen ha a dramaturgia most már inkább azon a világtapasztalaton és felismerésen alapul, hogy a magányos és kielégületlen emberek együttélése a min- A Csirkefejet nem érheti az a kritika, hogy azok közé a darabok közé tartozik, amelyek nem mutatnak másra, mint arra, hogy az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal. S az indulatokkal való szembenézés révén arra hív fel, hogy merjünik szembenézni azzal a valósággal, amelyhez ezek a szenvedélyek kapcsolódnak. De a darab namcsak a valóságnak az indulatoknak megjelenő, „negatív lenyomatával” hív fel bennünket erre a szembenézésre. Majdnem minden szereplője megpróbál valami értelmet vinni a dolgokba, értelmet adni az életének,

a Tanár maga Nietzschből, Dosztojevszkijből és Adyból összetákolt vallásfilozófiájával, a Nő a kocsival, a garázzsal és a kitörés reményével, s legtragikusabban a Srác, aki rettenetes szeretetéhsége okán kapva kap az Apa agyrémein, hogy végre magyarázatot találjon minden rosszra, ami történt vele. De mindezek a módozatok hamisak, nincs az életkudarcból kivezető dinamikájuk, vagy a fájdalomscillapíto öncsalás változatai, vagy még mélyebbre löknek. A Vénasszony azonban, aki a darab központi, szereplője és minden szempontból az alakhiererchia csúcsán áll, emberi kvalitása tekintetében is kiemelkedik a többi szereplő közül, mert egy megrázkódtatás sokkhatása átszakítja az önsajnálat rossz köreit és alapvető kérdések kezdenek megfogalmazódni benne. A kérdések egymásból nőnek ki: a csapást oly nagynak érzi, hogy nem lehet, hogu ne legyen oka és célja-értelme, s itt rögtön kétfelé ágazik a kérdés: a bűn és a büntetés, saját felelőssége és Isten létezése felé, hogy azután a rossz megértésétől elrugaszkodva a jóság lehetőségeit ku-

hangzannék, ha a mai szerző ezt adná egy hőse szájába, ki történetesen könyvelő: Állásomat egy taxiért! Nos, ha egy mai Shakespeare kitalálná, hogy egy ilyen felkiáltás hogyan ne váljék nevetségessé, de hogyan szorítsa el az ember szívét, örömmel áldoznék még az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatárra is. □ József Attila

tassa, s mindeközben rálátást nyeljen saját életére, amely megszűnik egynemű szenvedéstörténetnek lenni, s egyszerre válik tagolttá és áll össze egésszé, mind égetőbbé hevítve az élet nyitottságának vagy lezártságának kérdését, hogy lehet-e még valami. Bármilyen naivan fogalmazza is meg a Vénasszony ezeket a kérdéseket, és bármilyen naivak, sőt hamisak is válaszkísérletei, az értelem keresése, tehát nem önmegnyugtatása, hanem nyugtalansága, amelyben szétszakíthatatlanul összefügg a személyes felelősség, a tényleges valóság és a „mit tegyek?” kérdése, dinamizmusával túlmutat az élet kudarcán, s a figura számára megszerzi az emberi méltóságot, nekünk pedig pozitív impulzust ad a valósággal való szembenézéshez. Ez a „jól megcsinált színdarab", amely formailag olyannyira zárt, a benne felszabadított energiákkal mintegy rányílik korunk valóságára, és bennünket is nagy erővel fordít feléje. □ Fodor Géza

Nogy miért nem járok színházba? Nogy miért nem járok színházba? Mert tapasztalataim szerint: 1. Az előadott darabok ötlettelenek, unalmasak, másszóval nem tárják fel a kor valóságához kapcsolt formában az igazi szenvedélyeket. Az ú. n. irodalmi darabok sem mutatnak másra, mint arra, hogy az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal, 2. Az előadások nem harmonikusak, egyes tehetséges színészek művészetét at összhatásában tönkreteszik a roszszak, illetve azok, akik nem játszhatják ki formájukat, mert alá vannak rendelve a főszereplőnek. 3. Mikor járnék színházba? 111. Richard ezt kiáltja; Országomat egy lóért! Emellett igen nevetségesen

63

13111:1: