Bitef

ovi su rekli: šta trażite među mrtvima živog?“D (Luk. Evanđ. 24.5)

Doktor Zsivago A szék kényelmetlen és recseg, a lábamat nem tudom kinyújtani, mellettem tizenéves lányok sustorognak, egy idősebb hölgy csokoládét eszik, a színpadon nehézkesen mozognak ideoda a fekete díszletfalak, a színészek mozdulatai suták, a hangsúlyok megbicsaklanak, a rossz akusztikájú tér mondatokat nyel el a szövegből. Aztán egyszer csak nem tudom már, hol ülök, kik vannak körülöttem, a színház Gulliverként a tenyerébe vesz, elringat, fölajz, mert megszüli a csodát, amire mindig vágyódtunk, amikor fölmegy a függöny, s ami olyan ritkán jön, jöhet létre. Doktor Zsivago megérkezik a frontról Moszkvába, s a füst-ködben ott imbolyog a forradalomtól vemhes Oroszország. Nem a szuronyos vörösgárdisták, a hurráző tömeg, a lángoló szónokok: az éhhaláltól fenyegetett páriák, falatnyi kenyérért gyilkolni képes nyomorultak, reményvesztett emberek, Zsivago áll és nézi a ködbe vesző embereket. Hazaérkezett a forradalomba, melyet áhított. Doktor Zsivago menekül Moszkvából, a megaláztatásból, az éhínségből, az Urálba, ahol majd művelheti a földet, tiszta levegőt szívhat. Kisfia játékvonatot tologat a moszkvai szobában, fekete fal ereszkedik le, félméteres nyílást hagyva a színpadból. A favonat lassan gördül, Zsivago a fal előtt nézi a hegyeket, erdőket, heteket lépünk az időben, ezer kilométereket a térben, a favonat megy, megy, aztán egy csizma lép elé, koszos, ráncos katonacsizma: partizánok állítják meg a vonatot, A színpad kinyílik, s miközben a rettegett partizánparancsnok oktatja Zsivagót a forradalomról, a hátsó színpad mélyében az elfogott fehérgárdisták vetkőznek félmeztelenre. A parancsnok szigorú mondatai végére a tarkólövések teszik ki a pontot. Díszlet nincs a színpadon. Csak a színészek játszanak, a fény, egy ágy, egy asztal, egy bádoglavór. Es a fekete válaszfalak, melyek szűkítik-tágítják a teret, más dimenziókat adnak a jeleneteknek, más hangsúlyt a mondatoknak; amikor gördülnek, velük gördül az idő, hol lassan, vontatottan, hol villámsebesen.

A világhírű regényből Szikom János remekelt egy színdarabot a rendező Szikomnak, aki remekelt ebből egy előadást. Tollal és látvánnyal. Mert a mozgó falak, a változó tér, a világítás: dramaturgia. Ebben Szikom egyértelműen a legjobb iskolát járta ki, Ljubimovét. Ezért is lenne olcsó leírni: elképzelhetetlen volt, hogy ebből a hömpölygő regényfolyamból jó színmű születhessek. Elképzelhető volt. Pasztemak regényét több mint húsz éve olvastam; sosem éreztem szükségét, hogy újra olvassam. Az orosz próza igazságtalan mércéket állít: Dosztojevszkijt, Gogolt, Tolsztojt, Csehovot. Vagy Pasztemak kortársai közül Bábelt, Solohovot, Bulgakovot. A regényt világsikerre vivő körülményekről most ne ejtsünk szót. A belőle készült filmet ne is említsük. A dal azonban, amiből világsláger lett, más. A sláger szerteágazóbban gyökeredzik, mint az esztétikum. Ezért nem olcsó leírni: nem hittem, akad rendező, aki a Zsivagót nem erre a dalra építi fel. Szikom művében is felcsendül a dallam, de csak néha-néha, mellékesen. És nagyon halkan, egy zenélőóráből, amely a múltat idézi. Az idő visszakapja igazságát: a forradalom után fél évszázaddal született dal a múlt, az előadás a jelen. Pasztemak Zsivagója a forradalom egyik lehetséges olvasata. Egy értelmiségi olvasata, aki átélte a forradalmat. Szikom olvasata más. Azé az értelmiségié, aki a forradalmat csak iskoláskönyvekből ismeri. Az előadás attól hiteles, hogy az alkotó a zsigereibén érzi: a mai húsz- vagy harmincévesek is ennek a forradalomnak a köpenyegéből bújtak ki. A forradalom az emberiségnek nemcsak a legnagyobb mámora, legnagyobb kínja is. Ezért felülmúlhatatlan a Csendes Don, a Lovashadsereg. A Zsivago a fájdalmat idézi: kettétört sorsokat, sárba taposott vágyakat, elporladó jóakaratot. Szikom előadása azért hiteles, mert hősei sorra buknak el, de bukásukban méltóság van. Méltó emberek hullanak el a forradalom méltó, könyörtelen kaszája alatt, A forradalom úgy válogat, hogy nem válogat. Rendező elvét nem emberek, osztályok érdeke határozza meg, Szikom előadása azért hiteles, mert a fájdalom tovább él, mint az eksztázis, S mert a hetven évvel ezelőtti proletárforradalom sokkalta meszszebb szaladt távoli célja felé, mintsem a világ bármely forradalma: a proletariátus hatalmát szinte átugorva osont be az osztály nélküli társadalom előszobájába. S ha a győztes osztályt nem élteti győzelmének, előjogainak tudata, a seb, amit minden forradalom üt az emberiség általános