Bitef

Az indulatig és tovább . . . Spiró György Csikefej című trgédiája igen jól megcsinált színdarab. Dramatugiai matematikája példás; szerkezete zárt és mateforikusan róla is elmondható, ami a Schönberg-féle Új Zenéről elmondható volt: nincsen benne szabad hang, azaz olyan mozzanat, amely - mintegy ártatlanul - magában állna és ne bizonyulna előbb-utóbb magyarázó motívumnak vagy impulzusnak valamely okokozat sorban (a dramaturgiai kombinatorika és végigvitel profizmusát szinte jelképesen mutatja annak az ominózus baltának a szerepeltetése-szereplése, amely a maga módján már-már kihívó mintaszerüséggel felel meg a szé-

les körben elismert dramaturgiai közhelynek és babonának, hogy ha az első felvonásban a falon függ egy puska, akkor az utolsó felvonásban annak el kell sülnie), de míg egyfelől a fogaskerekek pontosan illeszkednek és a drámai erőáttételek mechanikája célirányosan működik, addig másfelől Spiró kivédi, hogy a cselekmény egyszerű előrehaladássá, s így a darab túlzottan egyenesvonalúvá, s így a darab túlzottan egyenesvonalúvá, váljék, a hajtóerők és a fékezőerök, az előrehaladás és a késleltetés-hátráltatás ellenjátékával, a tragikus és tragikomikus hatásokélmények kontrasztjaival, a jelenetek gondosan mérlegelt ritmuskompozíciójával és tempóingadozásaival dolgozik, s a dráma indulati tetőpontját (hozzávetőleg annak háromnegyedénél) és tragikus végkifejletét szinte zenei-operai lázgörbével, nagyívű fokozással, krízissell, s a felszabadított enegiák fokozatos elfogyasztásával építi fel és építi le. Ez a dramatugia radikálisan racionális, látszólag példaszerű formá-

ja annak a dramaturgiának, amelyet ma már általában nem tanúinak - Spiró sem tart! - érvényesnek, mert a scelekmény áttekinthető-sége, egy alapkonfliktusból kibomlik a lineáris cselekmény, és mi nézhtejük, hogyan fog lezajlani és mire vezet, a figurák integritása, a megfejthetöség egy' olyan világtapasztalaton és feltevésen alapult, amely ma már nem látszik igaznak, hogy tudniillik a tett kifejezte a hőst, nem vált el a scelekvő embertől, aki többé-kevésbe önazonos emberként élte meg az egész drámát, sorsként, sorsaként az életét. Persze ha közelebbről szemügyre vesszük a darabot, feltűnhet, hogy a szereplők többnyire egyáltalán nem viselkednek és cselekszenek -célracionálisan és önazonos emberként, valósággal túlhajtott formában produkálják azt a tünetcsoportot, amelyet Csehov drámáiból ismerhetünk a legjobban: az ember, aki a számára adott élekeretek között kielégületlen és roszszul érzi magát, előbb-utóbb saját, külön világába zárul, s a helyzetekből, amelyekbejut, s a többi emberből, aki-

vei kapcsolatba kerül, csak azt fogja fel, ami neki közvetlenül kellemes vagy kellemetlen, az önmaga iránti roppant érzékenység mások iránti érzéketlenséggel párosul, mindig a saját problémáival van elfloglalva, s ha mások problémáival találkozik, legjobb szándékai ellenére is legroszszabb formáját mutatja, következetesen rosszul lép, mindig, minden helyzetben azt teszi, ami akkor és ott a legkevésbé helyénvaló, s a permanens önvédelemben elveszíti önmagát. Túlhajtott formában, mert amíg a csehovi bravúr - egyebek között - abban áll, hogy művészileg mindez csalafintán hangsúlytalan, egyszerű mindennapi megnyilvánulásokról úgyszólván csak általunk leolvasható tünet (mindaz, ami a színpadon végbemegy, legyen ugyanolyan bonyolult és egyszersmind egyszerű is, mintáz életben: ha például a színpadon ebédelnek, akkor csak ebédelnek, de közben éppen megteremtődik a boldogságuk, vagy az életük éppen tönkremegy - kívánta Csehov), addig Spiró már-már a ceterum censeo eltökéltségével halmozza és sűríti a